Halk szélben az arany kalászt mint hajlítod

Halk szélben az arany kalászt mint hajlítod, hajlíts, Uram;

S ha Szellemed fuvalma ér, én meghajlok alázatban.

Mint folyók útját megszabod, szabd és hajlítsd hozzád utam;

Hol száraz a föld s még eped, te vígy oda engem, Uram.

A szőlőág a kertésznek kezébe hajlik, úgy enged;

Add, én se várjak többé mást, csak meghajlást néked, benned.

Jöjj, hajlíts hát! Formáljad át e földrögöt, mely mit sem ér

És gyúrj belőle oly edényt, mely összetörve is dicsér.

Ha ellenáll e szív néked, míg Szellemed reá lehel,

Jöjj tűz gyanánt s erőd tüze, mi ellenáll, égesse el.

Mint parthoz ér és megtörik a hullám, mit hajtott a szél,

Úgy törjön meg a szívem is, s e megtörésből áldás kél.

Home