Ó, mily kimondhatatlan kár

1. Ó, mily kimondhatatlan kár,

Amely bennünket ére!

Mikor Isten hasonlatát,

Első szüleink vétke

Miatt mi is elvesztettük,

S vissza már nem szerezhettük,

Így ránk szakadt az átok!

2. Az embert szentnek alkotád,

És mindenestől jónak;

Tisztának érezvén magát,

Nem félt, csak élt az Úrnak;

Meg volt benne minden erény,

A szívében élő remény,

Lelkében édes béke.

3. A kígyó megcsalta eszét,

Azzal, hogy jobban élhet,

Érezve a gyümölcs ízét

Magasabb fokra léphet;

Egyenrangú lehet Veled,

Mérhetetlen szabad lehet,

És dicsőségben élhet.

4. Az ördögnek hittek inkább,

Akit még nem ismertek;

Intésedre nem figyelve,

Mindketten bűnbe estek.

Meg lett az engedetlenség,

Mi tiltott volt, rögtön tették,

Büntetéstől nem féltek..

5. Megtörtént a bűnbeesés,

Értelmük elsötétült;

Ott állt a szív, ott az egész

– Akarat – élet nélkül.

Megjött a bűn, halál, nyomor,

Ezerféle ínség, nyomon,

Meglepték a lázadót.

6. E nyomort öröklik tovább,

Később az unokák is;

Milyen baj érte a törzsfát,

Olyanná lett az ág is.

Nagy átok követte a bűnt;

A szép, a jó mindjárt eltűnt,

Ezt tette kígyó mérge.

Home