Mire távozol tőlünk, Úr Isten
Mire távozol tőlünk, Úr Isten,
Ily meszsze, és magad mit rejted el?
E sok ideig való ínségben,
Miért hogy minket így felejtesz el?
Ím, az istentelen kevélységgel
Kergeti a szegényt és nyomorgatja:
Hálója essék az önnön nyakába!
Mert az istentelen dicsekedik,
És gyönyörködik kívánságában.
Dicséri a fösvényt, hízelkedik,
Istent káromol felfuvalkodván,
Akit megutál nagy hívságában,
Sőt kevélységében így gondolkodik:
Hogy nincsen Isten, azzal csúfolódik.
Ő bolondságában úgy elmégyen,
Erős ítéletedet nem féli.
És kevélységében szól nagy fennen,
Ellenségit is semminek véli.
Könnyen elfúhatja, azt ítéli,
Végre mond: bátran lakom és csendesen,
Soha nem esem szerencsétlenségben.
Átokkal, szitokkal rakva szája,
Szól az ő nyelve csak álnokságot,
E nyelvet szoktatta csalárdságra,
Mellyel szerez sok bút és bánatot.
Tolvajok módján megáll barlangot,
Leshelyből a szegényre ólálkodik,
Hogy megfoghassa, csak azon forgódik.
Még azt is mondja az ő szívében,
Hogy Isten ezzel semmit sem gondol;
Orcáját elrejti ezek ellen,
Szemét behúnyja, máshová fordul.
Kérlek Uram, e dolgon megindulj,
Nyújtsd ki kezed, a szegényt ne felejtsd el,
A nyomorultnak légy jó segítséggel!
Miért mívelné a gonosz ember,
Hogy káromolja s csúfolja Istent?
Szívében mond: számot Isten nem kér.
De te, Uram, értesz és látsz mindent.
Azért a szegény csak reád tekint,
A nyomorult, az árva benned bízik,
És kegyesen tőled megsegíttetik.
Törd meg az istentelennek karját,
Hívd elődbe és idézd törvénybe,
Vizsgáld és ítéld meg gonoszságát,
Ekképen nem mer jönni elődbe.
És így örökké regnál az Isten:
A pogányokat földről mind eltörli,
És igazsággal szent népét vezérli.
Uram, tekintsd meg a nyomorultat,
A szelídeket kegyesen tartsd meg;
Vedd füledbe ő kiáltásukat,
Erősítsd szívüket, vigasztald meg.
A szegény árvákat védelmezd meg,
Zabolázd meg az erőszaktevőket:
E földön óvd a gonoszoktól néped.
Home