Magamban elvégezém, és mondám

Magamban elvégezém, és mondám:

Hogy dolgom megtartóztatnám,

Hogy nyelvem oly i-gét nem ejtene,

Mely énnekem bút szerzene,

Én szájamra zabolát vetettem,

Míg a hitlen áll előttem.

Én mint a néma, veszteg hallgaték,

Még a jóról sem beszélék,

Sőt fájdalmam is titkolnom kelle,

Min sérelmem öregbüle;

Ég vala szívem, hogy meggondolám,

Eltüzesülvén ezt mondám:

Mutasd meg, Uram, éltemnek végét,

És meddig éltetsz engemet?

A napok számát jelentsd meg nekem!

Míg e világon kell élnem,

Mert időm nálad csak egy arasznyi,

Előtted életem semmi.

Bizony mulandó semmi az ember,

Ki magának sokat ígér!

Mint az árnyék, az ember elmúlik,

Mégis szorgalmatoskodik,

Sokat gyűjt és sok kincset rak össze,

Nem tudja, kié lesz végre.

Uram, hát nékem kiben kell bíznom?

Nincs kívüled vigasságom!

Ments ki engemet minden vétkemből,

És a bolondok nyelvétől

Őrizz meg, hogy ők ne csúfoljanak,

Midőn ez ínségben látnak.

Mint a néma, hallgatok erősen,

Szájam fel sem nyitom, mert én

Tudom, hogy ezt mind te cselekedted.

Ostorod rólam elvegyed!

Mert kemény kezed nagy volta miatt

Minden életem ellankadt.

Mert midőn te megfedded az embert

Az ő nagy gyarlóságáért,

Azonnal elvész szép ábrázatja,

Mint a molytól a szép ruha.

Lám, az ember mely igen mulandó,

Semmi dolga nem állandó.

Hallgasd meg, Uram, könyörgésemet,

Kérésemre ne légy siket!

Mert előtted vendég és zarándok,

Mint atyáim, olyan vagyok.

Szűnjél meg tőlem, hadd vegyek erőt

Az én kimúlásom előtt!

Home