Hallottuk, Jézus, miképpen hívogatsz
Hallottuk, Jézus, miképpen hívogatsz,
Sietünk hozzád, tudjuk, hogy megnyugtatsz.
Vállunkat nyomja nagy terhünk súlya,
Félünk, erőnket hogy felülmúlja.
Fáradtak vagyunk, régóta emeljük,
Mert együtt jött ez a világra velünk;
Jézus, terhünktől légy szabadítónk,
Fáradtságunkban légy megújítónk.
Törődött szívvel teszünk neked vallást:
Hogy nem követtük a jó útmutatást,
Melyet sugallt lelkünk ismerete,
Mikor minket jóra serkentgete;
Inkább követtük gyarló testünk kényét,
Mint idvességes törvényid ösvényét;
Ezért nagy lévén szívünk keserve,
Állunk előtted, mellünket verve.
De mégis lelkünk e hittel élesztjük:
Hogy te, Megváltónk, nem akarod vesztünk;
Hanem magadat adtad érettünk,
Életedet letévén helyettünk.
A törvény átka tégedet üldözött,
Míg felfüggeszte az ég és föld között,
Tulajdon tested ott megáldozád
És e világ bűnét elhordozád.
Ezért az Atya magával bennünket
Megbékéltete s eltörlé bűnünket;
Ellenségiből tett fiaivá; Szent
Fia örökös társaivá; Jézus!
te halállal tévén eleget,
Megengesztelted a földhöz az eget;
Általad, amit más nem tehetett,
A teljes váltság elvégeztetett.
Azért már minket éleszt és vigasztal
Ez az általad rendeltetett asztal;
Mely annak nyilvánvaló tüköre:
Véred mint omla, tested mint töre!
Sőt tested jegyét itt nemcsak mutatod,
De személy szerint nekünk is átadod:
Zálog ez, hogy van nekünk is jogunk
A tőled szerzett jókhoz, Jézusunk!
Szállj le most mennyből, életnek kenyere!
Tápláld lelkünket az örök életre!
Tudjuk: aki e kenyérből eszik,
Soha örökké meg nem éhezik.
Életnek vize! nyiss magadnak utat,
A szomjú hívek keresik e kutat;
Szolgáltasd ingyen az italokat:
Oltsd el végképpen szomjúságukat.
Óhajtunk, Jézus, egyesülni veled:
Úgy lesz szívünk szent, ha te megszenteled.
Adjad hát, hogy mint tagok a főnek,
Engedjünk néked, bennünk élőnek.
Olts be magadba, mint jó szőlőtőbe,
Hogy jó nedvesség folyjon a vesszőbe,
És légyen szívünk szívednek mása,
Éltünkben élted hogy minden lássa.
Adjad: egymás közt legyen egyességek,
Akik e közös asztalnál vendégek;
Mert bizony, aki másokat szeret,
Csak az eszik itt méltán kenyeret.
Fogjon hát ez az egész gyülekezet
Egymással atyafiságosan kezet,
Mert tudjuk: maga a hívogató Úr
Jézus nem személyválogató.
Megelégítvén lelkünket ez étel,
Hálaadással távozzunk innét el,
Mondván: az Úrnak dicsőség legyen,
Ki az éhezőt betölti ingyen.
Tartsd fenn, Úr Isten, rajtunk jóvoltodat,
Add nekünk immár kegyes válaszodat:
„Bízzál már, fiam, bízzál, leányom,
bűneidet szemedre nem hányom.”
Home