Hallgasd meg, Uram, kérésem
Hallgasd meg, Uram, kérésem,
Tekintsd meg esedezésem!
Beszédem jusson hozzád,
Ne rejtsd el tőlem orcád!
Hajtsd énhozzám te füledet,
Enyhítsd meg nagy ínségemet!
Midőn kiáltok, Úr Isten,
Siess, hallgass meg kegyesen!
Mert napjai életemnek
Oly hirtelen elkelének,
Mint a füst és a pára,
És mint a tűzhely pora.
Minden csontom úgy elszáradt,
Szívem, mint a fű, elhervadt,
Úgy, hogy az én ételemet,
Elfelejtem kenyeremet.
Bőröm csontjaimhoz ragadt
Keserves siralmam miatt
Ez iszonyú ínségben.
Olyatén lettem szintén,
Mint pelikán a pusztában
Sír és kiáltozik árván;
Ollyá lettem, mint a bagoly,
Mely a kietlenben huhol.
Olyan vagyok árvaságban,
Mint a veréb eszterhában,
Amely egyedűl maradt.
Ellenség reám támadt.
Gyaláznak engem naponként!
És kik bosszantnak óránként,
Ha kinek veszélyt kívánnak,
Példát énrólam formálnak.
Porhamu kenyerem nékem,
Melyet étel gyanánt észem;
Italom könnyeimmel
Elegyítem, mint vízzel,
A te nagy haragod miatt,
Melynek tüze úgy fellobbant,
Hogy engemet fölemeltél,
Ismét a földhöz ütöttél.
Az én időm úgy elmúlék,
Mint az árnyék, elenyészék;
Minden testem elasza,
Mint a lekaszált széna,
Amely meg nem éled többé;
De te megmaradsz örökké,
És a te emlékezeted,
Mindörökre megtart híred.
Azért kelj fel, ó, Úr Isten,
Haragod ne gerjedezzen!
Siont immáron szánd meg.
És neki kegyelmezz meg!
Mert már ím az idő eljött,
És amely már sokat késett,
Jelen vagyon az az óra,
Melyben dolga fordul jóra.
Hogy a te szolgáid végre
Összegyűlvén e szent helyre,
Szeressék köveit is,
Kedveljék még porát is.
És aztán a pogány népek,
Uram, nevedet rettegjék;
E földön minden királyok
Megvallják, hogy te vagy Urok.
Mert az Úr jól megépíté,
A Siont megékesíté,
Dicsőségét is itten
Megmutatá ismétlen.
Nyomorultak sok panaszát,
Meghallgatá nagy siralmát,
Kérésüket meg nem veté,
Sőt kegyesen megtekinté.
Ember ezt híven fölírja,
Hogy megmaradjon mindenha;
Légyen emékezete
Nemzetségről nemzetre,
Hogy a jövendő nemzetek,
Kik még e földre születnek,
A mennnybéli Istent áldják,
E dolgáért magasztalják:
Hogy alánéz onnan felül
Az ő magas szent helyébül;
A mennyből alánézell,
E földre letekintell,
Hogy meghallja kérésüket,
A foglyoknak ínségüket,
És azokat ő megtartja,
Kiket ítéltek halálra.
Hogy szent neve az Istennek
A Sionban dicsértessék,
És a Jeruzsálembe’
Áldassék dicsősége,
Midőn, a népek seregben
Összegyűlnek e szent helyben,
A királyok is itt lesznek,
És szolgálnak az Istennek.
Leveré az én erőmet
Ez útban, és élletemet
Megrövidíté, és én
Így szólék keservesen:
Ne hagyj elvesznem, Úr Isten,
Életemnek közepében!
Mert mindörökké megvannak
Esztendeid, el nem fogynak.
E földet te teremtetted,
És ekképpen helyeztetted;
Csak te kezed munkája
Az égnek alkotmánya.
De ezek mind elveszendők!
Uram, te megmaradsz, de ők
Mint a ruha, mind elkopnak,
Szépségükben meg nem állnak.
És midőn, Uram, akarod,
Őket úgy elváltoztatod,
Mint az elviselt ruhát,
Amely tél-túl megszakadt.
Te vagy, aki régen valál,
Voltod változás nélkül áll;
Te esztendeidnek vége
Nem lészen soha örökre.
Azért a te szolgáidnak
Fiai megszaporodnak,
És megmaradnak végig,
Azaz örök időkig.
A néked szolgáló hívek
És minden ő nemzetségek
Megállnak és megmaradnak,
És örökké el nem fogynak.
Home