Ó, könyörgést meghallgató

Ó, könyörgést meghallgató Édes Atya, mindenható,

Ha lelkem hozzád emelkedik, és a buzgóság szárnyain,

Ajakim óhajtásain elődbe érvén, reménykedik:

Érzem, hogy az örök élet már e földön az enyém lett.

Ha örömmel gerjedezem és rebegni igyekezem,

Tetőled mennyi áldást vészek! Feltekintvén rád, Atyámra,

Könny csordul már az orcámra; azáltal olyan újjá lészek,

Mint a plánta, mikor arra harmatcseppet szülsz hajnalra.

Ha szívemet bánat járja, szemem keserűség árja:

Előtted való zokogásom; titkon ajtómat behajtva

És magánosan sóhajtva, akkor is édes újulásom,

Mert minden könnyűvel, jajjal könnyebbül sorsom egy bajjal.

Ha templomban megjelenek, ahol összesereglenek,

Felséges neved imádói: velük együtt fohászkodva,

Úgy tetszik, mintha vigadva ott volnék, hol a menny lakói

A te királyi székednek előtte letelepednek.

Te, ki a szív mozdulásit, mint a vizeknek folyásit,

Szabadon hajtod ide s tova, neveld ezt az érzést bennem,

És taníts jól könyörgenem; majd egyszer pedig, Mennyek ura,

Vígy be az egek egébe, imádásod szent helyébe.

Home