Ismét egyik esztendeje

Ismét egyik esztendeje,

Istentől kimért ideje

Telék el a mulandóságnak:

Az égi testek órája

Lefolyván, lett új példája

A közös változandóságnak;

Elmúlt vége, mint kezdete,

Már van csak emlékezete.

Boldog, ki csendes lélekkel,

És nem könnyező szemekkel

Tekinthet vissza folyására,

Ki, ha magát megkérdezi, :/:

Belső örömmel érezi,

Hogy szolgált ez jobbulására,

Hogy ment mind az ismeretben

Előbb, mind a szeretetben.

Boldog, kinek nem kell szánni

Elvesztett idejét s bánni

Megbecsülhetetlen óráit,

Kinek hív emlékezeti :/:

Elébe nem helyezteti

Helyrehozhatatlan hibáit,

Ki az időt megbecsülte,

A hivalkodást kerülte.

De vajon melyik halandó

Volna annyira állandó

A jóban, aki meg ne esne?

Kinek volna olyan szíve, :/:

Hogy a kísértésnek íve

Rajta oly nyílást ne keresne,

Melyen lopva hozzá férjen

És az elevenig érjen?

Tökéletességnek Atyja,

Az öröm szívemet hatja,

Valahányszor azt elgondolom,

Mely sok jókat vettem tőled! :/:

De elrejtőzném előled,

Ha meg másrészről megfontolom:

Azokkal mily rosszul éltem,

Elvesztegetni nem féltem.

Minthogy azért te teheted,

Véghez egyedül viheted,

Hogy a jót akarjam és tégyem:

Engedd, hogy a múlt esztendőt, :/:

Mint már vissza nem jövendőt,

Magamnak tükörül felvégyem;

A jót benne követhessem,

A rosszat elkerülhessem.

Home