Ó, Isten, ki a törődött

Ó, Isten, ki a törődött

Szívet meg nem utálod,

Sőt a bánatból ejtődött

Könynyeket megszámlálod:

Kedveljed érzésimet

És elmélkedésimet,

Melyek szívemben támadnak

Halálán te szent Fiadnak.

Mint sír a kertben magában,

Mint küszködik a harccal, :/:

Mely a sötét éjszakában

A földre ejti arccal,

Hol kínjait lelkében

Érezvén és testében

Vércseppel verejtékezik,

Elalél és csüggedezik.

De új erőt vesz magának,

Lelkét megbátorítja, :/:

Mint a vitéz, ha harcának

Kezdete tántorítja.

Az eláruló csókra

Önként megy a kínokra

A fegyverekbe öltözött

Vérengző kísérők között.

A bíró bár elismeri,

Hogy ő vétkét nem látja, :/:

Elereszteni nem meri,

Ostor alá bocsátja.

Látja a nép véresen,

Nincs szíve, mely megessen,

Fakad ily gyilkos lármára:

Feszítsd fel a keresztfára!

Függ már a fán kiterjesztett

Kezekkel felszegezve, :/:

A föld testéből eresztett

Vérrel van béfedezve.

Elalélván végtére

A kínok érzésére,

Meghal, Atyjához sóhajtva,

Fejét keresztjére hajtva.

Ó, kínok közt elenyészett

Megváltóm a keresztfán! :/:

Téged az egész természet

Búslakodva sirat s szán.

Reng a föld alkotmánya,

A holtakat kihányja;

A fényes nap is bújába’,

Borul sötét éjszakába.

Elhal énbennem is a szív

Ez iszonyú látásra, :/:

Bánatba merült lelkem hív

Bűneimért sírásra,

Mert tudom, hogy helyettem,

Ki sokképpen vétettem,

Szenvedéd a vereséget,

Mely így vet éltednek véget.

Mégis biztat engem a hit,

Hogy értem ontottál vért, :/:

Rettegésemben megenyhít,

Tudván, hogy érdemedért

Részeltetem az égben

Ama nagy dicsőségben,

Hol te, ki értem szenvedtél,

Örök méltóságot vettél.

Home