Az Istenhez az én szómat

Az Istenhez az én szómat,

Emelém kiáltásomat;

Hogy felkiálték hozzá,

Beszédem meghallgatá.

Mindennémű szükségemben

Reménységem csak az Isten;

Éjjel kezem feltartom,

Az égre hozzá nyújtom.

Lelkem nagy bánatba esett,

Minden vigasztalást megvet,

Az Isten rettent engem,

Ha róla emlékezem.

Noha Istennek szívemben

Panaszlok nagy ínségemben,

Lelkem mégsem találhat

Semmiben nyugodalmat.

Szemeimet nyitva tartod,

Aludni éjjel sem hagyod;

Erőmben úgy elfogyék,

Hogy egy szót sem szólhaték.

Gondolám a régi időt,

És forgatám szemem előtt

Az elmúlt esztendőket,

Hányám és vetém őket.

E harag mindenkor tart-é?

Az Úr örökké elvet-é?

Nincsen-e őnekie

Én hozzám semmi kedve?

Elfogyott-é nagy kegyelme,

És ő atyai szerelme?

És immáron hátra tért,

Amit nékünk megígért?

Teljességgel elfogyott-e

Hozzánk való nagy szerelme?

Elaludt-e irgalma

Az ő nagy haragjába’?

Végre mondék: oda vagyon

Az én életem immáron,

Isten megvonta kezét,

Nem nyújtja segedelmét.

De meggondolám ismétlen,

Miket míveltél régenten:

A te nagy csudáidat,

Miket sok ember látott.

Csudáidról gondolkodva,

Miket láték dolgaidba’,

Elmélkedém erősen,

Végre szólék ekképen:

Ó, erős és kegyes Isten,

Szent vagy cselekedetidben,

És sehol senki nincsen

Hozzád hasonló Isten.

Csuda, Isten, a te dolgod,

Amint gyakran megmutatod,

Minden népek jól látják,

Nagy voltát hatalmadnak.

Népedet te kimentetted,

Nagy ínségéből kivetted,

Jákóbnak és Józsefnek

Nemzetét mindkettőnek.

Hogy a víz téged megláta,

Ottan nagy félelme juta,

És a tenger mélysége

Legottan megrendüle.

A felhők esőt ejtének,

És nagy mennydörgések lőnek,

A magas ég harsoga,

Széjjel minden csattoga.

Sűrű nyilak repülének,

Sebes kőesők esének,

Oly villámlások lőnek,

Hogy az egész föld fénylék.

A föld megrendüle szörnyen,

Útad lőn a nagy tengeren;

Általmenél a vizen,

Lábad nyoma még sincsen.

A te szerelmes népedet

Mint egy nyájat vezérletted,

Kihozád hatalmaddal

Mózes és Áron által.

Home