Mikoron Dávid nagy búsultában

Mikoron Dávid nagy búsultában,

Baráti miatt volna bánatban,

Panaszolkodván nagy haragjában,

Ilyen könyörgést kezde ő magában:

Istenem, Uram, kérlek tégedet:

Fordítsad reám szent szemeidet;

Nagy szükségemben ne hagyj engemet,

Mert megemészti nagy bánat szívemet.

Csak sírok-rívok nagy nyavalyámban,

Elfogyatkoztam gondolatimban,

Megkeseredtem nagy búsultomban,

Ellenségemre való haragomban.

Hogyha énnékem szárnyam lett volna,

Mint a galamb, elrepültem volna;

Hogyha az Isten engedte volna,

Innét én régen elfutottam volna.

Akarok inkább pusztában laknom,

Vadon erdőben széjjel bujdosnom,

Hogynem mint azok között lakoznom,

Kik igazságot nem hagynak szólanom.

Egész e város rakva haraggal,

Egymásra való nagy bosszúsággal;

Elhíresedett a gonoszsággal,

Hozzá fogható nincsen álnoksággal.

Gyakorta köztünk gyűlések vannak;

Özvegyek, árvák nagy bosszút vallnak.

Isten szavával ők nem gondolnak,

Mert jószágukban felfuvalkodtanak.

Én pedig, Uram, hozzád kiáltok,

Reggel és délben s estve könyörgök;

Megszabadulást tetőled várok,

Az ellenségtől mert én igen tartok.

Te azért, lelkem, gondolatodat,

Istenbe vessed bizodalmadat;

Rólad elvészi minden terhedet

És meghallgatja te könyörgésedet.

Igaz vagy, Uram, ítéletedben:

A vérszopókat ő idejükben

Te meg nem áldod szerencséjükben;

Hosszú életük nem lészen a földön.

Az igazakat te mind megtartod,

A kegyeseket megoltalmazod,

A szegényeket felmagasztalod,

A kevélyeket aláhajigálod.

Ha egy kevéssé megkeseríted,

Az égő tűzbe el-bétaszítod:

Nagy hamarsággal onnét kivonszod,

Nagy tisztességre ismét felemeled.

Szent Dávid írta a Zsoltárkönyvben,

Ötvenötödik dicséretében,

Melyből a hívek, keserűségben,

Vigasztalásért szerzék így versekben.

Home