Miért vetsz minket így el, Úr Isten
Miért vetsz minket így el, Úr Isten?
Mire haragszol mireánk enynyire?
Míglen gerjed föl haragodnak tüze
Juhaidnak nyájára ily igen?
Emlékezzél meg te seregedről,
Melyet régente magadnak szerzettél;
Felvett örökségedről emlékezzél,
A Sion hegyén lakóhelyedről!
Kelj föl, és végre jövel, Úr Isten:
Szent templomodat rútul összedönték,
Mindent elrontott benne az ellenség,
Pusztaságot tőn te szent helyeden!
Holott dícséreted hirdettetett,
Most ellenségid ott ordítnak szörnyen,
És a tenéked szenteltetett helyen
Az ő zászlójuk fölemeltetett.
Te templomodat ők fölgyújtották,
Szent helyedet megszentségteleníték;
Drága lakóhelyét te szent nevednek
Tövestől fogva mind elrontották.
Nosza hozzá, mondják ők magukban:
Pusztítsuk el őket nagy szörnyűséggel!
Az Istennek szentegyházait széjjel
Mind megégették e tartományban.
Már jeleit nem látjuk erődnek,
Immáron nincsen közöttünk próféta;
Nincs jövendőmondó, aki tudhatná,
Mint leszen vége e nagy veszélynek.
Ó, Úr Isten, ezt meddig engeded,
Hogy ellenségink minket nevessenek?
Örökké hagyod-e gyűlölőidnek,
Hogy gyalázattal illessék neved?
Miért fordítod el kezeidet?
Jobb kezedet mit dugod kebeledben?
Vajha egyszer kinyújtanád ismétlen,
Mutatván nékünk segedelmedet!
De az Isten én királyom régen,
Aki engemet bírt és jól vezérlett.
Hatalmát jelentvén e világ előtt,
Hogy segedelmem ő mindenekben.
Te választád kétfelé a tengert,
A sárkánynak te rontottad meg fejét;
A cethalaknak fejüket megtörted,
Nagy tagjuk széjjel a parton hevert
Miket aztán eledelül küldél
A népeknek a nagy puszta helyekben;
Patakvizet és forrást csudaképen
Az erős kősziklából eresztél.
Megszárasztád a folyóvizeket,
Tied a nap és tied az éjszaka;
Hogy a setétséget világosítsa,
Arra teremtéd a napnak fényét.
Te isteni nagy bölcsességeddel
Bizonyos határt vetettél a földnek,
És különbségét a nyártól a télnek
Elosztád hévséggel és hideggel.
Emlékezzél meg, lásd meg e dolgot:
Ellenségid mint rútolnak, nevetnek;
A bolond népek veled csúfot űznek,
Szent neveden tesznek gyalázatot!
A te gerlice galambocskádat
Ne hagyd a gonosz vadaknak megenni;
A szegényeket eszedből ne vesd ki,
Inkább kegyesen viseld gondjukat!
Emlékezzél meg szent kötésedről,
Mert az egész föld merő setétséggel
Eltölt, és rakva csalárd gonosz néppel,
Kik nyomorgatnak nagy kegyetlenül!
Ne engedd hátra térni szégyennel
A te nyomorult szegény szolgáidat;
Fordítsd hozzájuk te nagy jóvoltodat,
Hogy nevedet dicsérjék víg szívvel!
Home