Ó, Isten, ki a törődött
Ó, Isten, ki a törődött
Szívet meg nem utálod,
Sőt a bánatból ejtődött
Könnyeket megszámlálod:
Kedveljed érzésimet
És elmélkedésimet,
Melyek szívemben támadnak
Halálán te szent Fiadnak.
Mint sír a kertben magában,
Mint küszködik a harccal,
Mely a sötét éjszakában
A földre ejti arccal,
Hol kínjait lelkében
Érezvén és testében
Vércseppel verejtékezik,
Elalél és csüggedezik.
De új erőt vesz magának,
Lelkét megbátorítja,
Mint a vitéz, ha harcának
Kezdete tántorítja.
Az eláruló csókra
Önként megy a kínokra
A fegyverekbe öltözött
Vérengző kísérők között.
A bíró bár elismeri,
Hogy ő vétkét nem látja,
Elereszteni nem meri,
Ostor alá bocsátja.
Látja a nép véresen,
Nincs szíve, mely megessen,
Fakad ily gyilkos lármára:
Feszítsd fel a keresztfára!
Függ már a fán kiterjesztett
Kezekkel felszegezve,
A föld testéből eresztett
Vérrel van béfedezve.
Elalélván végtére
A kínok érzésére,
Meghal, Atyjához sóhajtva,
Fejét keresztjére hajtva.
Ó, kínok közt elenyészett
Megváltóm a keresztfán!
Téged az egész természet
Búslakodva sirat s szán.
Reng a föld alkotmánya,
A holtakat kihányja;
A fényes nap is bújába',
Borul sötét éjszakába.
Elhal énbennem is a szív
Ez iszonyú látásra,
Bánatba merült lelkem hív
Bűneimért sírásra,
Mert tudom, hogy helyettem,
Ki sokképpen vétettem,
Szenvedéd a vereséget,
Mely így vet éltednek véget.
Bízom más részről, mert a hit,
Hogy értem ontottál vért,
Rettegésemben megenyhít,
Tudván, hogy érdemedért
Részeltetem az égben
Ama nagy dicsőségben,
Hol te, ki értem szenvedtél,
Örök méltóságot vettél.
Home