Atyám, ne fond karod nyakamra

Atyám, ne fond karod

nyakamra, Lágy ölelésed fojtogat,

Lehervadt régen orcám hamva,

Tartsd vissza mostan csókodat,

Mert vétkeztem teellened, Nem

vagyok többé gyermeked..

Koldus vagyok, rongyos ruhájú,

Pazarló, léha, sőt vak is. Nem

illet engem, csak a vályú;

Megelégedném azzal is. Hagyd

most a régi, fényeset! Leszek

legkisebb béresed

Kiadtad már a rám eső részt,

Nem jár nekem több semmi más.

Hogy ínséget láttam s törődést,

csak én, csak én vagyok hibás.

Eltékozoltam jussomat, Mindent,

mit név és otthon ad.

Ujjamra mégis gyűrűt húzol,

Díszesre váltod rossz gúnyám.

Szíved szerelme most is unszol,

Sok, bánat-járta év után. Ó! szív,

atyai szív, örök, Eléd roskadva

megtörök.

Nagyobb a szíved, mint a

vétkem, Mint saját keblemben a

vád, Kivet mindenki szomjan,

étlen, Te vagy most egyetlen

barát! Magam utálom, más kerül

S Te szeretsz híven egyedül!

Atyám, ölelj hát, csókold orcám!

Édes, akár bocsánatod. Kit

visszavártál bűne harcán, Fiad

meghalt s feltámadott! Ó! hív a

ház, add a sarut! Ki elveszett,

most hazajut.

Home