Atyám, ne fond karod nyakamra

Atyám, ne fond karod nyakamra,

Lágy ölelésed fojtogat,

Lehervadt régen orcám hamva,

Tartsd vissza mostan csókodat,

Mert vétkeztem teellened,

Nem vagyok többé gyermeked..

Koldus vagyok, rongyos ruhájú,

Pazarló, léha, sőt vak is.

Nem illet engem, csak a vályú;

Megelégedném azzal is.

Hagyd most a régi, fényeset!

Leszek legkisebb béresed

Kiadtad már a rám eső részt,

Nem jár nekem több semmi más.

Hogy ínséget láttam s törődést,

csak én, csak én vagyok hibás.

Eltékozoltam jussomat,

Mindent, mit név és otthon ad.

Ujjamra mégis gyűrűt húzol,

Díszesre váltod rossz gúnyám.

Szíved szerelme most is unszol,

Sok, bánat-járta év után.

Ó! szív, atyai szív, örök,

Eléd roskadva megtörök.

Nagyobb a szíved, mint a vétkem,

Mint saját keblemben a vád,

Kivet mindenki szomjan, étlen,

Te vagy most egyetlen barát!

Magam utálom, más kerül

S Te szeretsz híven egyedül!

Atyám, ölelj hát, csókold orcám!

Édes, akár bocsánatod.

Kit visszavártál bűne harcán,

Fiad meghalt s feltámadott!

Ó! hív a ház, add a sarut!

Ki elveszett, most hazajut.

Home