Hogy a babiloni vizeknél ültünk

Hogy a babiloni vizeknél ültünk,

Ott mi nagy siralomban keseregtünk,

A szent Sionról megemlékezvén,

Melynél gyönyörűségesb hely nincsen.

A nagy búnak és bánatnak miatta

Hegedűnket függesztettük fűzfákra.

Akik minket fogva tartottak, kértek,

Hogy valamit hegedülnénk nékiek,

És mondanánk sioni éneket.

Felelvén mondtuk: Miképpen lehet?

Hogy dicsérhetnénk az Úr Istent vígan,

Énekelvén ez idegen országban?

Íme, neked én azt nyilván felelem,

Hogy hegedülésemet elfelejtem

Előbb, hogynem a Jeruzsálemet.

Míg e fogságban tartnak engemet,

Inkább ínyemhez ragadjon én nyelvem,

Ha Jeruzsálemre nem óhajt szívem!

Az Édom fiairól emlékezzél,

És nékiek azt, Uram, ne engedd el,

Amit ők akkoron kiáltottak, Midőn

Jeruzsálemet rontották: „Fosszad, fosszad

Jeruzsálemnek népét,

Földig lerontsad minden épületjét!”

Te, Babilonnak leánya, meghiggyed,

Hogy végre még por-hamuvá kell lenned!

Boldog, aki tenéked e dolgot,

Megfizeti e méltatlanságot,

Ki öledből gyermekidet kirántja,

És az erős kősziklához paskolja!

Home