Hallottuk, Isten, füleinkkel
Hallottuk, Isten, füleinkkel,
Amit régenten cselekedtél,
Nékünk atyáink mondották,
Kik nagy dolgaidat látták;
A pogány népet kezeddel
Elvesztéd, földét elpusztítád;
Néped más helyre vitted el,
Holott ismét megszaporítád.
Mert nem ő fegyverük által lett,
Hogy ők megülték e jó földet;
Nem az ő kezük, sem karjuk
Volt nekik szabadítójuk,
De te orcád tekintése
És a te karod és jobb kezed őket így megsegítette,
Mert őhozzájuk volt jó kedved.
Úr Isten, te vagy én királyom
És az én teljes vigasságom!
Jákóbnak küldd segedelmed,
Amint régenten mívelted.
Általad ellenséginket
Megökleldezzük és megrontjuk,
És a mi gyűlölőinket
A te nevedben letapodjuk.
Mert én nem bízom kézívemben,
Sem az én éles fegyveremben;
Az engem meg nem szabadít,
Ha az ellenség megszorít,
De te tartasz meg bennünket
Minden mi ellenségünk ellen,
És a mi kergetőinket
Elveszted, és ejted szégyenben.
Azért az Istent magasztaljuk,
És szent nevét örökké áldjuk;
Mindennap dicsérvén őtet,
Hirdessük nagy kegyességét!
De minket te megvetettél,
És juttattál nagy szégyenségben,
A hadba velünk nem jövél,
Hogy megtartottál volna épen.
Az ellenségtől elfuttattál,
És velünk nagy szégyent vallattál.
Minden marhánkat eldúlják,
Kik éltünket háborgatják.
Hogy minket ők megegyenek,
Mint a juhokat, úgy adál el,
Kik minket messze kergetnek,
A pogányok közibe széjjel.
Népedet te semminek tartád,
És őket csak olcsón eladád,
Igen kevésre becsüléd,
Csaknem ingyen odavetéd.
Azt tőd, hogy mi ellenségink
És akik mi környülünk laknak,
Mindenfelől mi szomszédink
Minket nevetnek és csúfolnak.
A pogányok példabeszédet,
Szólnak mirólunk nevetséget,
És mindenféle nemzetek
Csúfolván, fejükkel intenek;
Gyalázat, szitok szüntelen,
És szégyen forog én előttem,
Úgy, hogy nagy szégyenletemben
Az én orcámat be kell fednem.
Nagy sok szidalmat kell hallanom,
Mely miatt csak elszomorodom,
Midőn szemem előtt nézem
Bosszúálló ellenségem.
Mindezek esnek mirajtunk,
Mégis nem felejtünk el téged,
Kötésed ellen nem járunk,
Mindenben engedünk tenéked.
A mi szívünk nem fordul vissza,
De gondolatit rajtad tartja.
A mi lábunk ki nem mozdul,
Ösvényedről el nem hajol.
Mégis így büntetsz bennünket,
Bevetél a sakálok közé,
És már mindenfelől minket
Halál árnyéka környékeze.
Ha elfeledtünk volna téged,
Meg sem gondoltuk volna neved;
Ha más isten-szolgálatra
Kezünket emeltük volna:
Nyilván nem tűrted volna el,
Sőt igen megbüntettél volna,
Mert mindent látsz te szemeddel,
Minden szívnek előtted titka.
De mi teéretted naponkint,
Üldöztetünk e világ szerint;
Miként az ártatlan juhok,
Kik a mészárszékre valók.
Kelj fel azért, mit aluszol?
És álmodból már serkenjél föl,
Támadj föl, és hatalmadból
Ments ki minket e nagy ínségből!
Home